Napjaim

Újra gyereknek érzed magad és annyira fáj élni. Olyan csalódott vagy. És nem, és nem érted mit keresel itt. 

Hirtelen rádöbbensz, hogy minden összeomlott és sötétség van körülötted. Nagyon, nagyon fáj és folyton sírhatnékod van. Üvöltenél és bántanál másokat. Összetörnéd a számítógépet, a falba vernéd a fejed. Könyörögnél, hogy öljenek meg. 

Lassan kúsznak be az agyadba a ferde gondolatok. Tehetetlenségedben ide-oda ténferegsz, a hajad téped és az arcod nyúzod. Olyan mélyen vagy, ha felnézel a kimerültségtől mozdulni sem tudsz. Fel akarod adni. Nem tudod hogyan.

vasárnap reggel: Kegyetlen dolog vasárnap reggel felkelni. :( A kávéra gondoltam és sikerült sírás, depresszív hangulat és dühös karcsapások nélkül kikászálódnom az ágyból. Végülis egész hangulatos volt. Mickael nagyon aranyos volt, ahogy nem akart kikelni az ágyból és folyton visszahúzott a mellkasára, hogy várjunk még egy kicsit. A villamosmegállóból láttam a napfelkeltét! Még viccelődni is volt kedvünk. Mickael feltett a vonatra és "gusztustalanul boldog szerelmespár búcsúja a pályaudvaron"-t játszottunk mindennel ami ezzel együtt jár: zsepilebegtetés, csókdobás és elkapás, szívecskeformálás kétkézzel, rajtad tartom a szemem ne ismerkedj a melletted ülő pasival mutogatás, szívre tett kéz és átszellemült mosoly. :D

Paul Bocuse: Na mit láttam a vonatablakból?? A Paul Bocuse éttermet! Mickael a héten azon poénkodott az apukájával, hogy oda menjünk enni. Ügyesen még csak nem is sírtam erre az emlékre. Viszont a kezembe került a kis herceg könyv és beleolvastam. Azon nehéz nem sírni. minden egyes mondat Mickaelre emlékeztet. Tavaly januárban ajándékozta nekem. A szobámban feküdtem a mellkasán, összegömbölyödve a meleg takaró alatt és ő felolvasta nekem az egész könyvet. A legelső lapon ez áll Mickael miniatűr, határozott írásával: Hercegnőm, egy apró ajándék mert meg tudtál szelídíteni: A Te Kis Herceged.

özönvíz: Délben érkeztem meg Nancyba. Úgy zuhogott mintha dézsából öntenék. Eleinte a hajam felszívta az esőt de mire hazaértem már csorgott a fejemen a víz :( Élmény volt a bőröndöt áthurcolni a vízfolyásokon.

postaláda: A postaládám televolt újságokkal (amiket aztán sosincs kedvem elolvasni) és kaptam képeslapot Lorkától (svédül szóval még nem értem de majd lefordítom) és levelet Lilitől! Lili még rajzolt is, kitettem a falra alig várom, hogy megmutathassam valakinek. Egészen megjött a kedvem a Budapestre költözéshez. Már mennék is csak még nem lehet.

cigiszag: Elkezdtem kipakolni a bőröndöt és mivel a nagyja rögtön a mosásba megy szagolgattam, hogy mennyire büdös. Persze cigiszaga van mindenemnek. Ettől meg sírhatnékom. Ha Mickael meghal meggyújtok egy black Benson and Hedges cigarettát. Attól olyan mintha velem lenne. (Paris szivart gyújtott mikor az öreg professzor szeretője meghalt.) Múltkor mikor elsétáltunk Mickaellel egy építkezés alatt lejátszódott a fejemben milyen lenne, ha rámzuhanna egy betontömb. Gyorsan végetért. Aztán elképzeltem, hogy csak Mickaelre zuhan. Mickael azt mondta nem vagyok normális, hogy ilyeneket képzelek el és hogy légyszíves ne ilyenekre gondoljak már mikor sétálunk. Különben is milyen kedves, hogy a kezét fogom és közben azt képzelem el, hogy szétloccsan az agya az aszfalton.

Írtam emlékeztető listát, hogy el ne felejtsem ezeket:

mozi: Szombat este össze-vissza fetrengtem és már nem voltam tanulós állapotban. Kicsit szenvedtem (látványosan) aztán megkértem Mickaelt csináljunk valami emlékezeteset. És akkor kiválasztatott velem egy filmet. A koreai tetszett a legjobban: In another countrey. Korán odaértünk ami kész döbbenet mert mindig mindenhonnan késünk (soha sem az én hibámból mellesleg) így lesétáltunk a folyópartra. El akartuk kötni a német zászlós tutajt, körbehajózni vele a Földet, egymást a vízbe lógatva halat fogni. Visszasétáltunk a mozihoz. Én már a film tizedik percénél röhögőgörcsöt kaptam. Innentől kezdve kommenteltük egymásnak a filmet.

-Basszus ez annyira szar, hogy sehogysem jó.

-És már megint ugyanaz a párbeszéd. A szövegkönyvíró nem erőltette magát halálra.

-Meghalok! Hány órája vagyunk bent a teremben? Nem csak másfél órás a film!?

-Mért röhögnek ezen az emberek? Mért van rajta megint ugyanaz a ruha?

-Mi értelme van ennek?! A jegyzetelő kiscsaj minek van egyáltalán benne??

-Hát én nem tudtam, hogy egy filmet ennyire el lehet cseszni. Kényszerítették, hogy forgasson!?

-És mégcsak nem is koreaiul beszélnek hanem rosszul angolul.

-Ági, legközelebb én választok filmet.

-Legalább sosem fogjuk elfelejteni.

-Te is azon gondolkozol, hogy láttál-e már rosszabbat? Még én is keresek a fejemben...te, ez egy nagy pillanat! Életem legrosszabb filmje.

Ebből a videóbol nem derül ki szerintem de erről a filmről van szó.

https://www.youtube.com/watch?v=eYwxpcuyuG0&feature=player_embedded#!

Hazafelé nem tudtunk magunkhoz térni a döbbenettől. Valami csak volt benne ami jó! De nem.

Annyira elgondolkodtam, hogy csak az utolsó pillanatban láttam meg a sarkon elénkkanyarodó tüsszentő kutyát. Ugrottam egy hatalmasat, síkítottam majd percekig össze-össze görnyedve, röhögve mentem tovább. Mindeközben bolondul fújt a szél és még esett is. 

Ez már így túl hosszú, úgyhogy folytatom a listát a következőben.

Ezt csináltam eddig a szünetben:

Kibabáztam magam. Mickael unokahúga két hónapos :) Megetettem, csodáltam órákon keresztül és elaludt rajtam. Az anyai ösztönöm elcsitult. Sokkal jobban érzem magam és megbékéltem a "majd egyszer lesz gyerekünk nekünk is" tervvel. Mickkel sokat viccelődünk azon, milyen lesz. Egyébként gügyögött a babának :D El nem tudtam volna képzelni, hogy ilyesmire vetemedik :D

Örvendeztem, hogy Mickael családja egyöntetűen kedvel engem. Elina, a nagyobbik unokahuga folyton rajtam lóg, Jön utánam bármerre megyek, nyúz rámmászik meg ütöget (szeretetből persze) és nagynéninek szólít. Laetitia, a testvére a terveinkről faggat, az esküvőt sürgeti. Sylvie, Mick anyukája szépségemnek szólít, a legjobb falatokat adja nekem. Az apukája is nagyon aranyos. Tegnap este elvitte a családot kínai étterembe és egy csomót kérdezgetett az életemről. Megígértette velem, hogy szólok neki ha Mickael nem viselkedik jól :)

Csodálkoztam, hogy Mickael még jobban szeret mint egy hónapja. Egyre jobban csillognak a szemei, több dolgot megoszt velem, többet cukkoljuk egymást Mindig megérint mikor elmegy mellettem. Megkérdezi hova megyek mikor felállok, mire gondolok mikor szótlan vagyok, mit csinálok, mit szeretnék csinálni, hogy érzem magam. Kitalálja mi billentett ki a lelki egyensúlyomból. Vett nekem körtét, almát meg salátát mire jöttem :)

Írtam egy halom beadandót. Úr isten töriből meg fogok bukni. Nem lesz diplomám. Munkanélküli leszek aztán hajléktalan.

Szép idő van, Mickael rajongásig szeret, az egyetem messzinek tűnik, szép minden.

Most nincs kedvem beszámolni az elmúlt napokról. Anya volt nálam és annyi minden történt, hogy össze sem tudom szedni a gondolataimat. Pedig szerettem volna az édes pillanattöredékekről írni.

Megkaptam az ösztöndíjat. Hosszú menet volt. Nagy megkönnyebbülés.

Most egy hét egyetemi szünet. Szerencsésen Lyonba értem. Nagyon örültünk egymásnak Mickaellel. Viszont össze vagyok fagyva, fáj a fejem a vonaton olvasástól és Mickael újrafelfedezésétől. Elfelejtettem az illatát. Az arcát! Még a jelenléte is szokatlan.

Kicsit hányingerem is van mert a koraiebéd salátám után semmit nem ettem. Mickael össze-vissza táplálkozik. Márha egyáltalán eszébe jut. Felkavar, hogy nem a megszokott időben eszem. És a szoba nagyon fehér, nincs függöny az ablakon. Nem érzem magam biztonságban.

És szomorú is vagyok. Mickael kerek-perec megmondta, hogy akar tőlem gyereket de nem most :( Nyugisan szeretné amikor már letudtam az egyetemi stresszes életet. Ajjaj. Tudom hogy igaza van de mi van ha nem bízik meg bennem és azért nem? Vagy ha egyáltalán nem? Felnézek rá amiért tud nekem nemet mondani. Ő az első férfi aki nem hagyja, hogy irányítsam. Ettől még jobban szeretem. Bár kedvem lenne megverni érte. Ettől meg máshoz lesz kedvem :D

Most itt fekszik mellettem és kéri, hogy kérdezzem meg a véleményeteket. Mit gondoltok Mickael hozzáállásáról? Mit mond róla ez a döntés? És mit rólunk, a kapcsolatunkról?

Szombat van. Reggel fel kellett kelnem korán, mert 10-től közdazdaságtan vizsga volt. Végülis nem bántam annyira mert szépen sütött a nap, elmentem a pékségbe, találkoztam kutyasétáltató nénivel és sikerült zsetont vennem a mosógéphez.

A vizsga..pff. Előtte olvastam, hogy ne halljam a többieket. Sokkal hamarabb végeztem (jó sok állatságot írhattam a vonalakra és szerintem a függvényeim is viccesek lettek) de nem mertem kimenni.

Ebédre úgyis hivatalos voltam egy másodéveshez. Az a fajta meghívás amire illik elmenni. Illik mosolyogni, társalogni és elfogadni mindent amit meg akarnak veled etetni itatni. Szóval nem éreztem sürgető távozhatnékot. Hirtelen nem is tudtam eldönteni melyik a rosszabb, a vizsga vagy a pofavizit?

Minden elsőéveshez ki van rendelve egy másodéves (mi éppenséggel hárman vagyunk mert több az elsős mint a másodikos) és habár nem kötelező de ez azért van, hogy megismerjük egymást.

Most már tudom mi a rosszabb: a pofavizit. Majdnem 4 (négy!!!) óráig voltam Chloénál Alexisszal. Chloé breton. Tehát vigyorog, pörög, sokat beszél és gyorsan. Alexis meg fennhordja az orrát. Két annyira francia, hogy ennél franciábbak már nem is lehetnének. Az idő nagy részében a német mentalitást kritizálták. A másikban meg az egyetemről beszéltek. Megkérdezték Magyarországon diktatúra van-e. Mindenki ezt kérdezi én meg sosem tudom mit modjak mert fogalmam sincs mi van otthon. Azt hittem elkaparom magamat a föld alá (akkor is ha 2 emeletet kell lekaparnom csupasz kézzel)

Chloé sós, meg édes palacsintát csinált nekünk. Eleve utálok másokkal enni. Pláne idegenekkel. És utálok palacsintát enni ebédre. Nagyon vágytam a halkonzerveim meg a salátám után. Legyömöszöltem pár palacsintát és tudtam, hogy emiatt még nagyon szarul fogom magam érezni.  Fontolgatom, hogy soha többet nem eszek illendőségből. Érzem, hogy a szervezetem nem kapta meg azt amire szüksége lenne :(

Mikor kijöttem az ajtón alig tudtam vonszolni magam. Haza, haza!. Magányra vágyom. Soha többet nem állok szóba ezekkel az emberekkel.

A csütörtök túl korán kezdődik. Már 8-kor órám van. Most igyekeztem nem gyötörni az agyamat.  Franci órám van ilyenkor, szakszókincsbővítés. A tanár folyton túl nehéz feladatlapokat ad és 10-20 percig hagy minket szenvedni rajta. csak utána modja el a megoldást. Kapóra jött a "nem érzek semmit, semmi sem érdekel" időszakom. Már rájöttem, hogy hiába szenvedek itt nem leszek jó tanuló. Azóta feladtam és mindenféle másra figyelek. Annyit készülök az egetemre amennyit az agyam kibír (nem sokat)

Politikán az amerikai politikai rendszert vettük. Még érdekel is. Nemrég magamtól akartam utánanézni, csak nem találtam kellő mennyiségű érthető információt. A tanár lelkesedése kimeríthetetlen és én osztom ezt a fajta rajongást. A hatalmak és intézménye egyensúlya érdekfeszítő téma és nem kis kihívás kitalálni, hogyan fejleszthetnénk tovább a jövőben. Egyébként túl gyorsan beszél ezért sajnos az ember lemarad az információ egy részéről. Frusztráló de nem baj így is sokat ad.

Volt egy kis időm Marinával beszélgetni. A bankügyeinket ecseteltük. Az adminisztráció halálosan nehézkes és bonyolult francia földön. Képesek 10-szer levelet küldeni, hogy ez meg ez hiányzik és mindenbe belekötnek. Na meg iszonyat sokáig tart mire az ember látja az eredményét.

Voltam bankban utalni. Ettem különc "pain au chocolat"-t. Nem leveles és nem is olyan zsíros. Finom volt de kicsit nyers benyomást tett rám.

Délután szokásos alvás. Nem mintha délutáni szieszta lobbista lennék. Egyszerűen csak a nap ezen pontján már nem bírom tovább.

Csütörtök jóga nap. A mai különösen jó volt. E. néni megint hozta a formáját, hál' isten motyog és így nem mindig értem mit mond. A többiek nem reagálásából leszűrtem, hogy jobb is. Ma volt egy új néni, narancssárga hajú, szikrázó kék szemű. Mindenen kuncogott és aranyosan nézegetett körbe.

Mickael hívott mikor vacsihoz készülődtem. Nagyon jól esett. Többnyire annyit zaklatom, hogy nincs lehetősége neki hívni. Azt mondta ma elrendezi a karácsonyi hazautunkat. Ó, de szép karácsonyunk lesz :)

Már tudom.

Azért vagyok itt, hogy belefeledkezzek a részletekbe. Lédús szőlőszem roppan ahogy beleharapok és szétfolyik a számban a friss-édes íz. Reggeli szürkületben a háztetőkre vetülő rózsaszín fénynyalábok, a narancssárga utcalámpák kialvása. Egy vidáman csivitelő kislány a buszon a világ legőszintébb jókedvével. Halk puffanás, ahogy a falevél leszáll az avarba. A hozzámbeszélő finom, alig érzékelhető rezgései.

Néha másodnap épp ugyanarra csodálkozok rá. De mégsem ugyanaz. Én változtam azóta, a fények is mások, más érzések szállnak körülöttem a levegőben. Így minden megfigyelés az igazán első és a legszebb.

Ezt úgy is fel lehet fogni, hogy nagyon tudok lelkesedni. Azért akivel épp beszélgetek, azért amit látok, azért amit eszek. Én néha úgy érzem ez egy mély szerelem-érzés bennem ami arra sarkall, hogy megtaláljam a tárgyát. Az ember beleszerethet egész hihetetlen dolgokba.

A filozófia professzor szerint nincs olyan, hogy az ember egyszercsak szerelmesnek érzi magát de nem tudja kibe, mibe. De van. 

Ez a fajta folyamatos szerelemérzés az, amikor teljesen átadom magam a szemlélődésnek, meztelennek érzem magam és már nem én vagyok. Beleolvadok a szemlélődésem tárgyába,  eggyé válok azzal amitnézek mert tljesen átérzem. És Hopp! Megszúnök létezni, én vagyok ő. Én vagyok az.

A lehető legmélyebb módja annak, hogy igazán éljek. Az emberek körülöttem arra ösztönöznek, hogy igazodjak a normához és csináljak mindent megszokásból, gépiesen. Kár lenne hallgatni rájuk, nem átadni magam a csodáknak és az elvárt mintaéletet élni e helyett a csoda helyett.

Az álmodtam, hogy egy piciny test körvonala üt át a hasamon. Csak bámultunk rá Mickaellel és nem értettük honnan került oda. Mikor felébredtem magamban igazat adtam Mickael azon megállapításának, hogy mániámmá vált a dolog. Egy macit hordok a táskámban, néha már beszélek is hozzá. Már lemondtam arról, hogy valaha is normális leszek.

Őszillat volt ma reggel és narancsos fény. Igyekeztem nem azon filozofálni, hogy megéri-e a rohadó avar szagáért felkelni reggel.

Végigszenvedtem az óráimat. Hazamentem ebédelni, elaludtam. Épp ekkor estem be a közgazdaság tesztre mikor a tanár az én nevemet csekkolta. A dolgozaton pedig még a többiek is szenvedtek pedig ők még készültek is rá. Tulajdonképpen ök még többet is ültek rajta mert gyötörték az agyukat én meg csak végigszaladtam rajta aztán meredtem magam elé, igyekeztem semmire sem gondolni és nem elaludni.

Ha nem gondolkodom telik az idő. Időt kell nyernem. Anya 7 nap múlva jön és 12 nap múlva már Mick kaparhat össze a padlóról. Addig elég ha létezem és már túlteljesítettem magam. Annyit alszok, hogy a nap nagy része elsuhan. A maradék részében meg az elsötétített szobára és a paplanra gondolok.

Jelenleg nem is nagyon bízom az ítélőképességemben. Utálom az egyetemet. Minden egyes részét. De amíg az "akkor mi legyen?"-re csak az lebeg a szemem előtt, hogy "semmi, megvárom amíg végelgyengülésben kipurcanok 21 évesen" nem kéne fontos döntést hoznom.

Úristen de fáradt vagyok... Hogy a francba lehetek fáradt a nap minden szakában, alvás előtt, alvás után sőt még az ágyban fekve is???

Búg a telefon. Időbe telik mire beazonosítom. Mickael keres és én nem tudom mit mondjak neki. Hogy vagyok?Sehogy vagyok.

A kétségbeesett poénkodás fázisnál tartok épp. Ha már rosszabbul nem is lehetek olyan vicces lesz az egész. Amolyan "nem igaz, hogy már megint itt tartok, nevetnem kell, annyira fáj, hogy nem fáj". Érzéketlenségben lebegve hirtelen olyan könnyű lesz mosolyogni. Már úgyis tudom, hogy feladtam. Akkor még erre a pár percre kibírom.

Tisztán látok, érzelmektől mentesen. Mint egy kívülálló aki nem is él. Már tudom, hogy a boldogságnak még a látszata is csalóka, tűnékeny, törékeny. Tudom, hogy nincs értelem. Hogy minden csak viszonylagos. Hogy minden mondat, minden szó igaz valahol vagy valahonnan. Hogy egy lépés előre vagy hátra ugyanoda visz.

Nem látok a szemébe de a szívembe vésődött a barna, viccesen komoly szempár. Megindító pillanat volt először szembenézni ezzel a mélyreható tekintettel. Bár nem szólaltunk meg és még kinyújtott kézzel sem tudtam volna megérinteni. Néztem az ismerős ismeretlen alakot és tudtam, hogy érti. Mindent ért. Ő is tudja amit én. 

Azóta azt is tudom, hogy ő még ennél is többet tud. Ő tudja, hogyan kell ezzel élni. Végighallgatja szaggatott el-elcsukló gondolataimat. Félmondatokban keresi az értelmet. Rendületlenül bátorít. Életszagúan cseng a hangja. Ennyi gyengédségre és türelemre kikukucskál belőlem valami. Nem baj, hogy én nem tudom. Nem baj, hogy én nem értem. Tudom, hogy itt lesz mellettem és felkarol ha összecsuklok. Szükségem van rá és már nem félek beismerni.

Ma reggel a parkba mentem a szokásos óra előtti tanteremben várakozás helyett. Egyedül voltunk. Én és a sápadt reggeli fény. Pirosra fújt, fagyott arccal és dermedt, kékes kezekkel vánszorogtam. Mindegy. Csak ne szóljannak hozzám. És ne vegyenek észre. Nem létezem.

Bennem csak a nagy semmi. Fáj megmozdulni. Rettegek, hogy valaki hozzámszól. Minden erőmet össze kell szednem, hogy válaszoljak, hogy ne törjek ki könnyekben válasz helyett. Kimerítő szenvedést leplezni. Mért látnak ha én nem látom magam? Hogy tudnak hozzámszólni ha nem érzek?

A tanterembe kényszerítettem magamat. Rettegve, hogy mindjárt megjönnek. Hogyan legyek élő ha nincs is bennem élet? De nem jött senki. Elmaradt. Most már emlékszem is, hogy láttam a kiírást mikor beléptem az épületbe. Túl valóságos részlet ahhoz, hogy eljusson idáig. Kifelé megszólított egy srác a német csoportból. Mosolyogtam. Belül pedig egyre csak zsugorodtam, mentem össze.

Lassan mentem haza, roskatag. Hova siessek? Tartok-e még valahová?. Egy rajtam kívülálló erő húz lefele, befele. Elvesztettem az egyensúlyom a pengeélen és már nincs hova zuhanni. Mintha ebben a világban már csak egy kis maradék, egy halvány lélekmásolat lennék.

Holnap gazdaságtan dolgozat. Annyira valóságos, hogy szinte megsebez. Meredek a jegyzeteimre és csak fenyegető feketeséget látok, vibráló rémületet. Szeretnék megszűnni. Teljesen. Nekem, Neked. És Neki is. Én már nem látom a körvanalaimat, Te se lásd, kérlek. Könyörülj rajtam és hagyj elfoszlani.

Hallgatom ahogy az esőcseppek kopognak az ablakon és toccsannak a leveleken. Monoton, dallamtalan zaj. Azt modja: Bújj be a csigaházadba, nem érdemes kijönni! Itt most én uralkodom."

Azért is kimegyek. A piszkos fehér, világító felhőkből szakad rám az eső. Felszabadult érzés. 

Vakít a világosság a szoba sötétje után. Egy pillanatra olyan tisztának és egyszerűnek érzem magam. Egy pillanatra enyém a világ.

Egyedül állok az esőben. Elbújt a zaj. Nem csörömpöl villamos, nem csevegnek járókelők, nem dudál dugóba rekedt rohanó emberszörnyeteg. Az ablakok vaksin, redőnyre zárva merednek rám. 

Megindító ennyire kettesben maradni az esővel. Mintha együtt sírnánk. Mintha segítene ez bárkin is.

Minden mindegy mocsárba süppedek.

Tegnap óta az egész belsőm remeg. Minden porcikám. Megállás nélkül.

Pizsoma napot tartottam. Reggel el kellett mennem mosógép zsetont venni a házibácsihoz. Felkaptam egy pulcsit a pizsomámra meg felvettem a bakancsom.Jó érzés volt. Viszont nem mostam. A francia papírjaim fölé kényszerítettem magam, szenvedtem felette pár órát, majd feladtam. Az ideges remegés nem segít a koncentrálásban.

Aztán ebédeltem. Még a delet sem vártam meg vele. majd fél kettő körül másodszorra is ebédeltem. Az adrenalin túltengésem falja az energiát. Az emelt adag energiabevitel után is gyenge voltam. Az egész délutánt átaludtam és ha kényszerítettek volna sem tudtam volna megmozdulni.

Este sikerült franciát és németet tanulnom. Sőt még angolra is készültem és a filozófiára is elolvastam az újabb adag fura szöveget.

Az igazgató küldött köremailt, hogy lehet német-francia babysitternek jelentkezni. Nem tudom akarok-e.

Most Amélie-nél kellene lennem, a lakásavatón. Kint esik, sötét van és csönd. Bent ideges agresszió, mehetnék (de hova?), üvöltenék (de nem szokásom).

Nem értem miért most, miért itt, miért így. Nem szabad elkezdeni a miérteket keresni. Tudom.

Kongó üresség. Értelmetlenné torzított kérdések csapódnak a falnak.

E. néni a jógán örvendezett neki, hogy most időben sikerült érkeznie. E.néni az örvendezés után odafordul a jógaoktatóhoz:

-Mert tetszik tudni ha az embernek olyan zsörtölődős az ura mint nekem...! A múltkor is azt mondja: "Pofa be. láb széttár" Most tessék elképzelni, Ezt mondta nekem. Potosan ezekkel a szavakkal.

(franciául csúnyább: ferme ta guele et ouvre ta chatte)

Én erre fájok belül és nem tudom a világot utáljam ezért vagy a helyzetet vagy magamat mert ennyire átérzek. Ugye ez csak egy egy olyan saját belső viccük, E. néninek és az urának, ugye?

Mérges vagyok Mickaelre. Ha felhívom mert szeretnék megkönnyebbülni és elmesélni neki, hogy fáj, hogy nincs itt azt mondja, hogy magamnak csinálom a problémát és feleslegesen drámázok.

Én lennék az egyetlen aki időnként szenved ha messze van tőle a másik fele???

Még csak nem is vagyok folyton boldogtalan. Az idő nagy részében a tanulnivalómmal vagyok elfoglalva, gyönyörködöm a városban vagy épp élvezem az egyedüllétet. És nagyon sok apró "ezért megéri élni" élményem van.

Aztán jönnek a nagyon fájdalmas pillanatok amikor szeretnék csak hozzábújni és hallgatni. Szeretném érezni a cigiillatát és hallgatni a megdöbbentően lassú szívverését. Szeretném ha fogná a kezem és biztonságban érezhetném magam mikor túl sok a zaj és a gondolat körülöttem. (az emberekre célzok) Szeretném, ha elküldene aludni mikor görcsösen erőlködöm a tanulással de már nem megy a fáradtságtól. Szeretném biztonságban tudni magam éjszaka és a rezgésekből érezni egy másik élet jelenlétét az életemben.

De ő azt mondja, hogy mindig itt van velem és telefonálunk minden nap. Mitha a szavak annyira fontosak lennének.

 Havi egyszer találkozni nem valami sok de persze én is tudom, hogy barát nélkül még magányosabb lennék. Vagy nem. Mert azt nem veszi Mickael számításba, hogy ha nem lenne nekem ő akire éjjel-nappal várok, akkor nem is utasítanám vissza a többit. Szerintem az embernek nem egyetlenegy esélye van és nem egyetlen egy másik fele. Csodaszerűen találhatsz magadnak olyat akivel összepasszolsz 60 százalékban de a többi 20-20 százalékot ti ketten teszitek hozzá ha akarjátok. Szeretném ha Mickael értékelné, hogy senkinek sem adok esélyt, nem keresek tartalékpasit (érte teljesen leépítettem a meglévő tartalékpasi hálózatomat is) és elköteleztem magam mellette.

Az dühít az egészben, hogy kedvesen, viccelődve, optimistán és relativizálva osztom meg vele az érzéseimet. beismerve, hogy sok okom van a boldogságra és minden jó irányban halad (depressziós énem valahol elsorvadt az útszélen, nem hiányzol drága :D) aztán vidámabb témára váltok, mesélek neki valami aranyosat a napomból. Ő mintha el em ismerné az erőfeszítéseimet és a fejlődést ami végbement az egyéniségemben mióta megtette felém azt a bizonyos első lépést. Mintha megcáfolná a negatív érzéseim jogosságát.

Ő bezzeg maradéktalanul boldog (de sosem túlzottan) és nem érti nekem mi hiányzik. Örüljek neki, hogy megtaláltuk egymást. Neki ez elég mert ha messze is vagyok, tudja, hogy jól vagyok és hogy hol találhat meg. Kőböl van a bőre alatt vagy acéllemezekből?!

Én akkor is tudtam, hogy egyszer majd megtalálom mikor még nem ismertem és nagyon boldog voltam mikor arról álmodoztam hogy milyen lesz. Mikor találkoztam valakivel sosem tudtam ő lesz-e az és izgalmas volt. Szerintem annak is megvolt a szépsége. Nem hiszem, hogy a kapcsolati állapot boldoggá tesz. Most komolyan aki egyedül nem tudja, hogyan kell örülni az életnek az kapcsolatban sem. (saját tapasztalat)

Azt hiszem őt az a tudat  teszi boldoggá, hogy vagyok neki. Engem viszont akár egyedül akár kapcsolatban vagyok a váratlan időjárás, a vidám színek, a meghökkentő emberek az aktuális "kedvencgyümölcsöm" és az ha foglalkoznak velem.

A szerelem nekem egyáltalán nem boldogságot jelent csak túl intenzív érzelmeket. Erős enyém a világ érzést és azt a fajta fájdalmat amit nem szerelmesen nem érez az ember. Igen, szép. De veszélyes. És nem jobb vagy rosszabb mint nem szerelmesnek lenni.

Mot van valami különlegesem (egy másik fél Mickael formájában) amire vigyázok mert értékes. És büszke vagyok arra, hogy ekkora értéket őrizhetek. Mégha néha súlyos is...vagy bosszantó.

Tegnap a buszon egy kisbaba annyira szeretetre vágyóan sírt. Az anyukája egy fiatal cicababa volt és kiült az arcára a "hagyj békén, nem igaz,hogy folyton akarsz valamit" Már annyira kellett egy gyerek, hogy csak ennyire voltam attól, hogy elvegyem az övét. Hogy lehet egy iyen tündéri kislányt hanyagolni?? Mickael mondja,hogy egyszer még börtönben kötök ki a gyerekmegmentési mániám miatt. Ez valamennyire visszatart. Habár a börtönben lehet olvasni.

Ma a boltban láttam egy nálam őrültebb nőt! Úgy örültem neki. Én feltűnésmentesen vásárolgattam mint akármelyik másik ember aztán beálltam a sorba mint akármelyik másik ember ő meg egy egész monológot adott elő a kasszánál. Először is odavágtatott és mondta, hogy ő dolgozott úgyhogy megérdemli, hogy elénk vágjon. Az előttem levő gyorsan fizetett és lelépett. Jön az őrült nő hozzám; kérdezi, fáradt vagyok-e? Mondom, nem sietek, ha annyira akar menjen csak. (Naná, hogy fáradt vagyok. Ki nem fáradt vásárlás után?) Még csak addig jutottam a mondatban, hogy nem sietek erre ő: Jaj hát maga nem is francia! Ezen én megsértődtem, mert nem igaz, hogy még mindig akcentusom van! (Mickael nem segít "elveszteni" mert szerinte "charmant") Már nagyon elegem volt a nőből ezekután pedig képes volt angolra váltani amit rühellek. Én ugyanis tudok franciául meg angolul is, ők viszont a jó ég tudja minek erőlködnek az angollal ha úgysem megy.

Az incidens feldobott. Mókás volt, azt el kell ismernem. Olyan jó volt hazaérni az újabb adag zöldség-gyümölcs pakolmányommal! Csináltam is magamnak főtt brokkoli, répa, zellergumó köretet.Tudnék ennél izgalmasabbat is főzni de most nincs kinek.

Ágy, maci, kávé nagyon jó itt.

A tegnapi német társalgás miatt lehetett, de azért igazán megdöbbentem reggel. Az unokahugaimmal voltam Egerben, sétáltunk a sárgás-narancsos gesztenyefák alatt és németül beszélgettünk. Ráadásul emlékszem, hogy kisReni megkért, hogy tanítsak neki egy angol szót és megtanítottam neki a pumpkin-t.

Az agyam most teljesen össze van kavarodva. Magamhoz általában franciául beszélek. Nekem ez a szerelem és az érzések nyelve. Ha az embernek francia a szerelme idővel átáll a szív erre a nyelvre.

Viszont észrevettem, hogy amint rosszul érzem magam magyarra váltok. A magyar szókincs gazdagságával egyszerűbben ki tudom fejezni magamnak az olyan mély és összetett érzéseket, amiket Mickaelnek franciául el sem tudok magyarázni.

Ha németül nézek este sorozatot vagy németül beszélgetek utána előfordul, hogy álmomban németül beszélek (máskor is volt márilyen de azok rövidebb álomdialógok voltak mint most) De ez tudatalatti és ébren eszemben sincs németül társalogni magamhoz. Pláne, hogy ehhez a nyelvhez nekem egyszerűen nem kapcsolódnak érzéseim. Kényelmesnek érzem és megszokottnak mintt egy régi cipőt, aminek ismerem az illatát (mondjuk inkább szagát) a formáját, szeretem ahogy rásimul a lábamra de botladozva járok benne.

És az angol... Egyre jobban szeretem ezt a dallamos nyelvet. hallottatok már verset angol anyanyelvű előadásában? Egyszerűen gyönyörű. A filozófia órán gyakran kerülnek elő versek. Különösen Mary Oliver természeti képekben bővelkedő, önismereti verseiért vagyok oda. Mostanában angolul olvasok. Nekem a könyv egyfajta menedék. Óra előtt a teremben mikor a többiek zajonganak, a buszmegállóban, tömegben. Amikor félek az emberektől és bizonytalannak érzem magam olvasni kezdek. Képzeld el, hogy a saját gondolataidat olvasod egy könyvben angolul csak sokkal szebben és találóbban megfogalmazva mint te valaha is képes lennél rá. Így az angol egyre többet jelent nekem. Néha Mickaellel is átváltunk rá. Angolul jobban esik évelődni mint franciául. A francia olyan komoly nyelv.

Marina az újdonsült barátőm. Ukrajnában született, Németországban élt és folyékonyan beszél oroszul, németül, angolul és franciául. Amikor először találkoztam vele négyszemközt, egy szombat délután nem győztem magamhoz térni a megdöbbenéstől, hogy milyen sok a közös bennünk. Lakberendezéses boltban bohóckodtunk, antikváriusnál könyvekben gyönyörködtünk és gagyogtunk egymásnak kicsit olaszul. Legközelebb már nála voltam, aztán átjöttünk hozzám internetes gazdaságtan órát nézni.

Tegnap estére Marina meghívott "Kelet Erópai Party"-ra, kedvesen részletezve az e-mailben, hogy ne aggódjak, ez nem olyan buli lesz amit elvből kerülök. És tényleg fantasztikus volt. Csak öten voltunk: Jani a finn srác (aki az angolt, a németet és a finnt anyanyelven beszéli!), Thomas a cseh (életemben nem láttam ennyire intelligens, közvetlen, érdeklődő és kedves emberi lényt mint ő), Florian a francia (legalább volt még valaki rajtam kívül aki alig bírta követni a német nyelven folyó társalgást), Marina és én.

Egész este nevettünk, utoljára Alexáékkal éreztem magam ilyen jól. Ettünk Bortsch-ot (nem biztos, hogy így írják) Marina csinálta és még életben vagyok (vasárnap dél fele) szóval ennél többet ne várjunk egy háborús kajától, nem igaz? :D Levesnek készült de inkább olyan lett mint valami rózaszín főzelék tele felismerhetetlenségig elszíneződött zöldségekkel. Meg ettünk pogácsát is de az nem volt vicces mert én csináltam....szóval az még jó is volt. :)  Utána híres embereket írtunk fel papír cetlikre, húztunk és ki kellett találnunk, hogy kik vagyunk. Majd paródiákat néztünk politikusokról (ugyanaz a hangulat mint  régi baráti körömben de teljesen más érdeklődési kör :D) és csárdást és Chaplint. Fantasztikusan boldog vagyok azóta, hiányzott nagyon ez az élénk ironikus egymás szavába vágós, viccelődös beszélgetés. Olyan fajta teljes szívből nevetős este volt, ahol érzed, hogy a vicceiteket senki más nem találná viccesnek és ez nagyon összekovácsol. (Pont mint régen)

Most, hogy a hőn vágyott politikai tanulmányaimat végzem bármit szívesebben csinálnék mint ezt.

Láttam a buszon postás nőt. Szeretnék postás lenni. Elég korán kezdhetnek és kicsit fárasztó lehet de én érdekesnek találom. Ráadásul ezeken a gyönyörű francia utcákon mennek végig minden nap. Jó...ha esik vagy fagy kevésbé lehet mulatságos.

Jógaoktató is lennék. De úgy érzem ahhoz nagyon öregnek kell lenni (Vagy legalábbis bölcsnek) Anyu most jógatáborban van és úgy de úgy mennék vele én is. Szeretnék elmélyülni, hallgatni és csöndnapot.(Ha egyszer lesz gyerekem valami furfanggal bevezetem a havi egy csöndnapot.)

És persze családot. Miért élünk ha nem azért, hogy átadjunk mindent a kis másainknak? (Mert másolatok, de mások) Az egyetem nem túl családcentrikus. Mintha elfelejtették volna mi a fontos, hogy miért is szeretnénk egy jobb világot.

Szóval ahogy kikerülök ebből a sciences po világból (2 év...azért ez sok ha azt nézzük, hogy nagyon nem a helyemen vagyok) foglalkozhatok azzal amivel szerintem érdemes. Ez a túlélős hozzálásom az egyetemhez újra meg újra felveti a kérdést, hogy megéri-e? Megéri-e ha a szívem mélyén leginkább családanya és háziasszony szeretnék lenni? (Majdnem annyira szeretném, hogy ráutalnám magam a családi támogatásokra és a gyermekeim apjának a keresetére)

Az egyetem nekem önbizalom és biztosíték. Önbizalmat ad, hogy fel merjem vállalni a véleményem. Például mondhatom, hogy "Igen értem mit mondasz mert a Sciences Po-n én is így tanultam (te tökkelütött), de én nem értek ezzel egyet." Szeretnék pénzügyileg független lenni úgy, hogy közben ne kelljen olyan munkát végeznem amit rühellek (mint például azok amiket edddig volt szerencsém kipróbálni diploma hiányában) Ez a diploma pedig annyit jelent, hogy egész biztosan találok munkát akármilyen válogatós is vagyok.

Fura mi? Az ember mindig mást akar mint ami van. (Vagy csak én?)

A kis telhetetlen. Elfogadás, Agi. Tanulj elfogadást.

Más: ma sikerült (beköltözésem óta másodszorra) megszólaltatnom a füstjelzőt. Májat sütöttem és még csak oda sem égettem! Nem értem. A füstjelzőnek ijesztő, éles hangja van. Mint egy madár ami fájdalmában sikít. Még mindig a sokkhatás alatt vagyok kicsit.

Múlt éjjel lefekvés előtt elképzeltem mindenkit akivel valaha is találkoztam (akárcsak egyszer, futólag) Elképzeltem, hogy hol és hogyan készülődik lefekvéshez (vagy épp máshoz) Érzéseket képzeltem mindenkihez. Hirtelen olyan kicsi lettem és jelentéktelen.

Azóta nagyon szeretném az időmet olyannal tölteni ami igazán számít. Most mintha csak peregne az idő a lelkemen kívül. A testem csupa nem fontos, túljátszott mozdulat.

Észrevettem, hogy én mindenben képes vagyok meglátni a tragédiát és a fenyegetést. "Fájdalmasan szép a délután"

Észrevettem, hogy a yógás bácsi derűs nyugalommal szemlél. "Hosszabbítsd meg a karod gondolatban, egészen a szoba sarkáig...és várj"

Észrevettem, hogy anyukám bölcs. "Akkor most kérünk megértést és együttérzést...minden rendben lesz"

Észrevettem, hogy a nagymamámban mindennél erősebb az élni akarás "Lehullott az első hó...ki a szőnyegekkel az udvarra!"

Kiolvastam az első igazi angol nyelvű regényemet!! Ez lenne az: Eva Hoffman:Lost in translation. Az amerikai könyvtárban találtam rá múltkor, mikor csak 10 percem volt zárás előtt és lekaptam a polcról, hogy ez majd jó lesz! Ma elkezdtem az ugyanezen címet viselő filmet nézni és megállapítottam, hogy ez nem is az! Azért majd ha lesz hozzá humorom megnézem.

Az én könyvemben (Hozzászoktam a kicsi fényes könyvecskéhez, amit hetekig hordoztam magammal a táskámban.) Eva a második világháború végén születik Lengyelországban, zsidó családba. A háborút túlélik de a vörös terror alatt kiemigrálnak Amerikába. (először Kanadába, majd ő az Egyesült Államokban megy egyetemre és ott is telepszik le)

Az egész leginkább a lelki vetülete az eseményeknek. Eva megdöbbentően jól elemzi a az embereket és a két különböző kultúrát. (Egyesült Államok, Lengyelorzág) A szófordulatai annyira találóak és gyönyörűek, hogy még értelem nélkül is szép lenne. Az egész történet az emigráló elveszettség érzése, dühe, a különbözőségéből adódó felsőbbrendűség tudata köré fonódik.  Intenzív utat kereső érzések amik végül lecsitulnak és átadják a helyüket a megértésnek, és elfogadásnak.

Én is ugyanúgy értetlenül állok a franciák számomra üres mondatai előtt mint Eva az amerikaiaké előtt. Én is egyenként, fájdalmasan töltöm meg az idegen szavakat érzelemmel. Én is hiszem, hogy a kultúrsokk tud fájni. (Személyiségemből fakadóan én aztán bármiben képes vagyok fájdalmat látni. Talán mert a magyar nép pesszimista és drámai?)

Mickael szerencsésen megérkezett és nem egészen 4 pocsék napot töltöttünk együtt. Csak a pizza meg a szex volt jó. Nem viccelek. Ezen kívül semmi sem jött össze. Az elején meg voltam a fázva, a végén már felfázva és végig hulla fáradt és ingerlékeny. (A doktor néni azt mondta azért fáztam fel mert vagy túl hosszan szexeltem, vagy nem ittam eleget vagy visszatartottam mikor pisilnem kellett. Mickael csak nevetett mikor meséltem neki, hogy Magyarországon a mezítláb kövön mászkálástól fáznak fel a nők. Össze vagyok zavarodva.)

És még rendesen össze is kaptunk. A kedvenc részeim: "Neked nincs is szíved!", "Hát nagyon remélem, hogy nem vagyok terhes!", "Nem bízok benned!-Én sem!", "Nem mennél el most egy kicsit sétálni?!" Mickael még soha sem látott betegen (egyébként én sem őt!) és teljesen más az elképzelésünk a betegápolásról. Legközelebb már ez sem lesz gond de vajon hány ilyen megdöbbenés lesz még míg megismerjük egymást?

Hál'isten ennek is vége lett. Micael hazament. Én meggyógyultam. A vérteszt is negatív lett. És a német tanárom elvitt a német-francia fordítás különórájára, ahova ezentúl én is járhatok, ráadásul ingyen. (Baba ne gyere még, nem tudom, hogy kell mindig derűsnek lenni, nem vagyok még elég bölcs és időre van még szükségem, hogy begyakoroljam a fordítást és el tudjalak tartani, és időre van szükségünk, hogy összeszokjunk az apukáddal)

Most meg nem tudom mi van. Szeretném, hogy Mickael lásson nem betegen, csinosan és derűsen. Szeretnék vele kibékülni. Helyre szeretném hozni a "kapcsolati válságunkat" és bebizonyítani magamnak, hogy együtt lakva is tudjuk szeretni egymást.

Múltkor jógán voltam és megérintett valami spiritualitás. Kitekeredve feküdtem a földön a "stresszmentesítő  pozícióban" és sírtam megkönnyebbülésemben. Lelki békét éreztem és szeretetet. Valami határtalan boldogságot de nem azt a veszélyeset amit szoktam hanem egy nyugodt, bölcs és mély boldogságot. Azóta el tudom fogadni a sciences po-sokat és még szeretem is őket azért amik. Továbbra is látom a hibáikat de valahogy nem számit mert annyi más szeretnivaló tuljdonságuk van.

Na szóval jógára ezentúl is megyek majd.

Mickaelt ma délután kettőre vártam de lerobbant az autó amivel "covoiturage-ozott" Eleinte egyikünk sem aggódott. Igaz a drága szívem ott találta magátt a semmi közepén, egyedül, bőrönddel az autópálya szélén. De elhatározta, hogy idestoppol végülis már csak 150 kilométerre volt Nancytól. Viszont senki sem állt meg neki, úgyhogy este 6 körül már kezdett azon aggódni, hogy ott kell éjszakáznia. Ráadásul előző este nem is aludt mert dolgozott. Kitaláltam, hogy leszervezek neki egy másik covoiturage-t. Büszke is vagyok magamra mert eddig ilyen helyzetekben csak pánikoltam és a sorsot okoltam. Viszont a legközelebbi covoiturage csak 23:30 körül ér oda hozzá. Mickael 8 fele már nagyon éhes volt, sikerült elvitetnie magát a legközelebbi (10 kilométerre fekvő) városba. Így legalább evett viszont utána senki sem akarta visszavinni az autópályához. Végül néztem neki taxi számot (Még jó, hogy van ott térerő) és egy kedves taxis elvitte annyi pénzért amennyi volt épp nála. Most ott vár a semmi közepén a covoiturage-ra és szomjas mert víz az sehol nincs. Nekem meg megszakad a szívem érte de büszke is vagyok rá és magunkra is, hogy végig szeretettel ügyködtünk a megoldáson.

Most várok. Mickael talán hajnali kettő körül érkezik (12 órával később a tervezettnél, elég hosszú egy utazás szegénykémnek) és én várom tele szeretettel és hálával, hogy ennyi akadályon átküzdi magát értem és tele reménnyel, hogy amit nyújtok neki az tényleg megér minden küzdelmet.

Reggel rémálomra ébredtem fel. Túlontúl korán ahhoz képest, hogy mennyire kimerült vagyok és hogy, mennyire szükségem lenne a pihenésre. Félig megkönnyebbülésből sírtam, hogy csak álom volt, félig az elhagyatottság érzése miatt. Bár Mickael ekkor még nem feküdt le így a telefonba előadtam neki a sírásba fulladt, összefüggéstelen verziómat. Utána ugyanolyan nyomorultul éreztem magam. Ez a kezdet rendesen meg is bélyegezte a napomat. Felpuffadt arccal, nagy férfipulcsiba bújva tettem egy pékség-kört. Este felhúztam Mickaelt. Megkérdezte boldogabb vagyok-e vele mint nélküle. Kijelentettem neki, hogy nem vagyunk együtt és boldogtalan vagyok. Épp meccset nézett és vesztésre álltak (ez közrejátszhatott) és eléggé felkapta vizet. Mondta, hogy most nincs választásunk (mondtam, hogy mindig van választás) és, hogy velem van. (itt ugyan nincs) Nem hagyta, hogy ebben a hangulatban letegyem a telefont úgyhogy végül megerőltettem magam én úgy csináltam mitha minden rendben lenne. A szemeim már egyre vacakabbul festettek. Majd írtam neki egy sms-t, hogy nem muszáj jönnie. (Nancyba jövő szombaton) Én ezt konkrétan úgy értettem, hogy NE jöjjön és egyébként is rohadjon meg, ha nem képes tenni valamit azért, hogy igazán velem lehessen. Igazából úgy értettem, hogy, ne jöjjön soha többet. Erre visszaírt, hogy nem is azért jön mert muszáj, hanem mert nagyon szeretne és nagyon hiányzom neki és köszöni az sms-t mert szerencsét hozott, és gólt lőtt a lyoni focicsapat. ... Mickael