Múltkor jógán voltam és megérintett valami spiritualitás. Kitekeredve feküdtem a földön a "stresszmentesítő pozícióban" és sírtam megkönnyebbülésemben. Lelki békét éreztem és szeretetet. Valami határtalan boldogságot de nem azt a veszélyeset amit szoktam hanem egy nyugodt, bölcs és mély boldogságot. Azóta el tudom fogadni a sciences po-sokat és még szeretem is őket azért amik. Továbbra is látom a hibáikat de valahogy nem számit mert annyi más szeretnivaló tuljdonságuk van.
Na szóval jógára ezentúl is megyek majd.
Mickaelt ma délután kettőre vártam de lerobbant az autó amivel "covoiturage-ozott" Eleinte egyikünk sem aggódott. Igaz a drága szívem ott találta magátt a semmi közepén, egyedül, bőrönddel az autópálya szélén. De elhatározta, hogy idestoppol végülis már csak 150 kilométerre volt Nancytól. Viszont senki sem állt meg neki, úgyhogy este 6 körül már kezdett azon aggódni, hogy ott kell éjszakáznia. Ráadásul előző este nem is aludt mert dolgozott. Kitaláltam, hogy leszervezek neki egy másik covoiturage-t. Büszke is vagyok magamra mert eddig ilyen helyzetekben csak pánikoltam és a sorsot okoltam. Viszont a legközelebbi covoiturage csak 23:30 körül ér oda hozzá. Mickael 8 fele már nagyon éhes volt, sikerült elvitetnie magát a legközelebbi (10 kilométerre fekvő) városba. Így legalább evett viszont utána senki sem akarta visszavinni az autópályához. Végül néztem neki taxi számot (Még jó, hogy van ott térerő) és egy kedves taxis elvitte annyi pénzért amennyi volt épp nála. Most ott vár a semmi közepén a covoiturage-ra és szomjas mert víz az sehol nincs. Nekem meg megszakad a szívem érte de büszke is vagyok rá és magunkra is, hogy végig szeretettel ügyködtünk a megoldáson.
Most várok. Mickael talán hajnali kettő körül érkezik (12 órával később a tervezettnél, elég hosszú egy utazás szegénykémnek) és én várom tele szeretettel és hálával, hogy ennyi akadályon átküzdi magát értem és tele reménnyel, hogy amit nyújtok neki az tényleg megér minden küzdelmet.
