Ma reggel a parkba mentem a szokásos óra előtti tanteremben várakozás helyett. Egyedül voltunk. Én és a sápadt reggeli fény. Pirosra fújt, fagyott arccal és dermedt, kékes kezekkel vánszorogtam. Mindegy. Csak ne szóljannak hozzám. És ne vegyenek észre. Nem létezem.

Bennem csak a nagy semmi. Fáj megmozdulni. Rettegek, hogy valaki hozzámszól. Minden erőmet össze kell szednem, hogy válaszoljak, hogy ne törjek ki könnyekben válasz helyett. Kimerítő szenvedést leplezni. Mért látnak ha én nem látom magam? Hogy tudnak hozzámszólni ha nem érzek?

A tanterembe kényszerítettem magamat. Rettegve, hogy mindjárt megjönnek. Hogyan legyek élő ha nincs is bennem élet? De nem jött senki. Elmaradt. Most már emlékszem is, hogy láttam a kiírást mikor beléptem az épületbe. Túl valóságos részlet ahhoz, hogy eljusson idáig. Kifelé megszólított egy srác a német csoportból. Mosolyogtam. Belül pedig egyre csak zsugorodtam, mentem össze.

Lassan mentem haza, roskatag. Hova siessek? Tartok-e még valahová?. Egy rajtam kívülálló erő húz lefele, befele. Elvesztettem az egyensúlyom a pengeélen és már nincs hova zuhanni. Mintha ebben a világban már csak egy kis maradék, egy halvány lélekmásolat lennék.

Holnap gazdaságtan dolgozat. Annyira valóságos, hogy szinte megsebez. Meredek a jegyzeteimre és csak fenyegető feketeséget látok, vibráló rémületet. Szeretnék megszűnni. Teljesen. Nekem, Neked. És Neki is. Én már nem látom a körvanalaimat, Te se lásd, kérlek. Könyörülj rajtam és hagyj elfoszlani.