Szombat van. Reggel fel kellett kelnem korán, mert 10-től közdazdaságtan vizsga volt. Végülis nem bántam annyira mert szépen sütött a nap, elmentem a pékségbe, találkoztam kutyasétáltató nénivel és sikerült zsetont vennem a mosógéphez.
A vizsga..pff. Előtte olvastam, hogy ne halljam a többieket. Sokkal hamarabb végeztem (jó sok állatságot írhattam a vonalakra és szerintem a függvényeim is viccesek lettek) de nem mertem kimenni.
Ebédre úgyis hivatalos voltam egy másodéveshez. Az a fajta meghívás amire illik elmenni. Illik mosolyogni, társalogni és elfogadni mindent amit meg akarnak veled etetni itatni. Szóval nem éreztem sürgető távozhatnékot. Hirtelen nem is tudtam eldönteni melyik a rosszabb, a vizsga vagy a pofavizit?
Minden elsőéveshez ki van rendelve egy másodéves (mi éppenséggel hárman vagyunk mert több az elsős mint a másodikos) és habár nem kötelező de ez azért van, hogy megismerjük egymást.
Most már tudom mi a rosszabb: a pofavizit. Majdnem 4 (négy!!!) óráig voltam Chloénál Alexisszal. Chloé breton. Tehát vigyorog, pörög, sokat beszél és gyorsan. Alexis meg fennhordja az orrát. Két annyira francia, hogy ennél franciábbak már nem is lehetnének. Az idő nagy részében a német mentalitást kritizálták. A másikban meg az egyetemről beszéltek. Megkérdezték Magyarországon diktatúra van-e. Mindenki ezt kérdezi én meg sosem tudom mit modjak mert fogalmam sincs mi van otthon. Azt hittem elkaparom magamat a föld alá (akkor is ha 2 emeletet kell lekaparnom csupasz kézzel)
Chloé sós, meg édes palacsintát csinált nekünk. Eleve utálok másokkal enni. Pláne idegenekkel. És utálok palacsintát enni ebédre. Nagyon vágytam a halkonzerveim meg a salátám után. Legyömöszöltem pár palacsintát és tudtam, hogy emiatt még nagyon szarul fogom magam érezni. Fontolgatom, hogy soha többet nem eszek illendőségből. Érzem, hogy a szervezetem nem kapta meg azt amire szüksége lenne :(
Mikor kijöttem az ajtón alig tudtam vonszolni magam. Haza, haza!. Magányra vágyom. Soha többet nem állok szóba ezekkel az emberekkel.
