Már tudom.
Azért vagyok itt, hogy belefeledkezzek a részletekbe. Lédús szőlőszem roppan ahogy beleharapok és szétfolyik a számban a friss-édes íz. Reggeli szürkületben a háztetőkre vetülő rózsaszín fénynyalábok, a narancssárga utcalámpák kialvása. Egy vidáman csivitelő kislány a buszon a világ legőszintébb jókedvével. Halk puffanás, ahogy a falevél leszáll az avarba. A hozzámbeszélő finom, alig érzékelhető rezgései.
Néha másodnap épp ugyanarra csodálkozok rá. De mégsem ugyanaz. Én változtam azóta, a fények is mások, más érzések szállnak körülöttem a levegőben. Így minden megfigyelés az igazán első és a legszebb.
Ezt úgy is fel lehet fogni, hogy nagyon tudok lelkesedni. Azért akivel épp beszélgetek, azért amit látok, azért amit eszek. Én néha úgy érzem ez egy mély szerelem-érzés bennem ami arra sarkall, hogy megtaláljam a tárgyát. Az ember beleszerethet egész hihetetlen dolgokba.
A filozófia professzor szerint nincs olyan, hogy az ember egyszercsak szerelmesnek érzi magát de nem tudja kibe, mibe. De van.
Ez a fajta folyamatos szerelemérzés az, amikor teljesen átadom magam a szemlélődésnek, meztelennek érzem magam és már nem én vagyok. Beleolvadok a szemlélődésem tárgyába, eggyé válok azzal amitnézek mert tljesen átérzem. És Hopp! Megszúnök létezni, én vagyok ő. Én vagyok az.
A lehető legmélyebb módja annak, hogy igazán éljek. Az emberek körülöttem arra ösztönöznek, hogy igazodjak a normához és csináljak mindent megszokásból, gépiesen. Kár lenne hallgatni rájuk, nem átadni magam a csodáknak és az elvárt mintaéletet élni e helyett a csoda helyett.
