Mérges vagyok Mickaelre. Ha felhívom mert szeretnék megkönnyebbülni és elmesélni neki, hogy fáj, hogy nincs itt azt mondja, hogy magamnak csinálom a problémát és feleslegesen drámázok.
Én lennék az egyetlen aki időnként szenved ha messze van tőle a másik fele???
Még csak nem is vagyok folyton boldogtalan. Az idő nagy részében a tanulnivalómmal vagyok elfoglalva, gyönyörködöm a városban vagy épp élvezem az egyedüllétet. És nagyon sok apró "ezért megéri élni" élményem van.
Aztán jönnek a nagyon fájdalmas pillanatok amikor szeretnék csak hozzábújni és hallgatni. Szeretném érezni a cigiillatát és hallgatni a megdöbbentően lassú szívverését. Szeretném ha fogná a kezem és biztonságban érezhetném magam mikor túl sok a zaj és a gondolat körülöttem. (az emberekre célzok) Szeretném, ha elküldene aludni mikor görcsösen erőlködöm a tanulással de már nem megy a fáradtságtól. Szeretném biztonságban tudni magam éjszaka és a rezgésekből érezni egy másik élet jelenlétét az életemben.
De ő azt mondja, hogy mindig itt van velem és telefonálunk minden nap. Mitha a szavak annyira fontosak lennének.
Havi egyszer találkozni nem valami sok de persze én is tudom, hogy barát nélkül még magányosabb lennék. Vagy nem. Mert azt nem veszi Mickael számításba, hogy ha nem lenne nekem ő akire éjjel-nappal várok, akkor nem is utasítanám vissza a többit. Szerintem az embernek nem egyetlenegy esélye van és nem egyetlen egy másik fele. Csodaszerűen találhatsz magadnak olyat akivel összepasszolsz 60 százalékban de a többi 20-20 százalékot ti ketten teszitek hozzá ha akarjátok. Szeretném ha Mickael értékelné, hogy senkinek sem adok esélyt, nem keresek tartalékpasit (érte teljesen leépítettem a meglévő tartalékpasi hálózatomat is) és elköteleztem magam mellette.
Az dühít az egészben, hogy kedvesen, viccelődve, optimistán és relativizálva osztom meg vele az érzéseimet. beismerve, hogy sok okom van a boldogságra és minden jó irányban halad (depressziós énem valahol elsorvadt az útszélen, nem hiányzol drága :D) aztán vidámabb témára váltok, mesélek neki valami aranyosat a napomból. Ő mintha el em ismerné az erőfeszítéseimet és a fejlődést ami végbement az egyéniségemben mióta megtette felém azt a bizonyos első lépést. Mintha megcáfolná a negatív érzéseim jogosságát.
Ő bezzeg maradéktalanul boldog (de sosem túlzottan) és nem érti nekem mi hiányzik. Örüljek neki, hogy megtaláltuk egymást. Neki ez elég mert ha messze is vagyok, tudja, hogy jól vagyok és hogy hol találhat meg. Kőböl van a bőre alatt vagy acéllemezekből?!
Én akkor is tudtam, hogy egyszer majd megtalálom mikor még nem ismertem és nagyon boldog voltam mikor arról álmodoztam hogy milyen lesz. Mikor találkoztam valakivel sosem tudtam ő lesz-e az és izgalmas volt. Szerintem annak is megvolt a szépsége. Nem hiszem, hogy a kapcsolati állapot boldoggá tesz. Most komolyan aki egyedül nem tudja, hogyan kell örülni az életnek az kapcsolatban sem. (saját tapasztalat)
Azt hiszem őt az a tudat teszi boldoggá, hogy vagyok neki. Engem viszont akár egyedül akár kapcsolatban vagyok a váratlan időjárás, a vidám színek, a meghökkentő emberek az aktuális "kedvencgyümölcsöm" és az ha foglalkoznak velem.
A szerelem nekem egyáltalán nem boldogságot jelent csak túl intenzív érzelmeket. Erős enyém a világ érzést és azt a fajta fájdalmat amit nem szerelmesen nem érez az ember. Igen, szép. De veszélyes. És nem jobb vagy rosszabb mint nem szerelmesnek lenni.
Mot van valami különlegesem (egy másik fél Mickael formájában) amire vigyázok mert értékes. És büszke vagyok arra, hogy ekkora értéket őrizhetek. Mégha néha súlyos is...vagy bosszantó.
