Búg a telefon. Időbe telik mire beazonosítom. Mickael keres és én nem tudom mit mondjak neki. Hogy vagyok?Sehogy vagyok.
A kétségbeesett poénkodás fázisnál tartok épp. Ha már rosszabbul nem is lehetek olyan vicces lesz az egész. Amolyan "nem igaz, hogy már megint itt tartok, nevetnem kell, annyira fáj, hogy nem fáj". Érzéketlenségben lebegve hirtelen olyan könnyű lesz mosolyogni. Már úgyis tudom, hogy feladtam. Akkor még erre a pár percre kibírom.
Tisztán látok, érzelmektől mentesen. Mint egy kívülálló aki nem is él. Már tudom, hogy a boldogságnak még a látszata is csalóka, tűnékeny, törékeny. Tudom, hogy nincs értelem. Hogy minden csak viszonylagos. Hogy minden mondat, minden szó igaz valahol vagy valahonnan. Hogy egy lépés előre vagy hátra ugyanoda visz.
Nem látok a szemébe de a szívembe vésődött a barna, viccesen komoly szempár. Megindító pillanat volt először szembenézni ezzel a mélyreható tekintettel. Bár nem szólaltunk meg és még kinyújtott kézzel sem tudtam volna megérinteni. Néztem az ismerős ismeretlen alakot és tudtam, hogy érti. Mindent ért. Ő is tudja amit én.
Azóta azt is tudom, hogy ő még ennél is többet tud. Ő tudja, hogyan kell ezzel élni. Végighallgatja szaggatott el-elcsukló gondolataimat. Félmondatokban keresi az értelmet. Rendületlenül bátorít. Életszagúan cseng a hangja. Ennyi gyengédségre és türelemre kikukucskál belőlem valami. Nem baj, hogy én nem tudom. Nem baj, hogy én nem értem. Tudom, hogy itt lesz mellettem és felkarol ha összecsuklok. Szükségem van rá és már nem félek beismerni.
