Döbbenet. Jóleső megállapítás. Leheletnyi fájdalom. Egy cseppnyi nosztalgia. Zavarodottság. Idegenérzés. Ez az újra és újra előkerülő -ki a fene vagyok, már megint?!- kérdés.
Gondolom én, hogy ami változott szép lassan változott de én ilyen hirtelen döbbenek rá és tágra nyalt ( nyílt :D) szemekkel csodálkozom.
Nézek a tükörbe. Bámulom magamat és ANNYIRA más mint az összes eddigi tükörképem. Hosszú vörös haj. Mikor lett ez ilyen hosszú? És ilyen vörös? És mióta nem göndör?? Mintha még szélesebb lenne a csípőcsontom mint eddig. Eltűnt a hájam. Meg az összes izmom is!
Belülről nőbb vagyok. Talán jobban ismerem a külső világot. A belső világomat is de még mindig nem igazodom ki rajta. Még mindig összerezzenek ha becsapódik egy ajtó. Ébren virrasztok míg zaklatott rémálmokba nem ájulok a fáradtságtól. Bólogatok ahelyett, hogy nemet mondanék. Előfordul, hogy piszkosul nincs kedvem élni. Fáradtan és részegen tisztábban látok mint alapállapotomban. Alapállapotomban annyi minden kavarog a fejemben, hogy egynapi gondolatkavalkádommal megtölthetném a Holdat. Márha üreges lenne.
Reménytelen a helyzet. Ha most is ilyen gátlásos mindenféle ideg-és lelkiproblémás vagyok miféle csődtömeg lehettem eddig?!
