Mickael elkísért az "ATIS"-ba. Depressziós és öngyilkossággal kísértett elméjű embereknek kitalált nemtudjukpontosanmi. A néni behívott, elbeszélgetett velem, finoman közölte, hogy túl súlyos eset vagyok. Adott címet, hogy azonnal forduljak orvoshoz és kezdjek gyógyszeres kezelést. Ha lenne "ki van szarabbul" verseny megnyertem volna. Szerencsére nincs ilyen. Elég beteg, mi?
Egyébként úgy éreztük magunkat mint valami lefolyóból szabadult patkányok. Vakított a világosság és az a rengeteg ember! öhm...rég mozdultam ki a lakásból. És Mickaelt nehéz rávenni, hogy húzza fel a rolót mert szeret sötétben élni.
Az uram (:D) felhívta a "Centre Médico Psychologique"-ot. Majd visszahívnak időpontot adni... Úgyhogy minden fasza. Helyzetjelentés: nincs gyógyszerem, nincs lakásom (Mickaelnél meg nem időzhetek a végtelenségig), nincs munkám. Igaz ilyen lelkiállapottal nem csoda. Öröm van, ha túlélünk egy napot krízis nélkül. Iszonyat boldogság van, ha a nap pár percében van valami életkedv-szerűségem amikor használható az agyam. Na már most ezeket a perceket munka-lakáskeresgélésre fecsérlem de túl hamar elfogynak aztán megint csak a pánik meg a zuhanás marad.
Lehet haza kéne mennem, otthon legalább a lakhatás meg megélhetés miatt nem remeg az idegtől a gyomrom. Bár vagyok olyan iszonyat tehetséges, hogy a puszta létemen stresszeljek...szóval amíg nem muszáj inkább vagyok rosszul itt. (Ugyanilyen módon döntöttem el, hogy folytatom a Sciences Po-t. Ha már rosszul vagyok és így is úgy is kínszenvedés az egész akkor édesmindegy hol. Azért a diplomáért meg legalább jobban megéri. Legyen tétje a dolognak, na.)
