Tegnap sikerült iszonyatosan összevesznünk. Mickael közölte, hogy döntsem el, meg akarok-e egyáltalán gyógyulni. Meg, hogy túl gyakoriak a rosszulléteim. És hagyom magam elsodorni. Ezzel otthagyott a szobában.
Én kiviharoztam a lakásból. Mickael utánam.
Ma sem jobb. Beszélünk meg minden. Együtt aludtunk. De valami nem stimmel. Ha ránézek túlzottan emlékeztet apára. Az "én mindig tudom, hogy kell csinálni ellentétben veled" hozzáállása. Meg az exemre. Amint battlefield-ezik. Na jó el kell ismernem, hogy bár bánt amit és ahogy mondja...igaza van. És, hogy hiába pókerezik semmiben sem hasonlít az exemre. Viszont kezdek hinni a húgomnak, aki azt mondta apakomplexusom van.
Meg akartam mondani neki, hogy hazamegyek. Gondolkozni azon, hogy mi legyen velünk. Meg, hogy hol szeretnék élni és, hogy szeretnék-e egyáltalán. Őszíntén szólva gondolkoztam azon, hogy elhagyom. Szeretek egyedül élni. Sok minden hiányzik a Mickael előtti életemből. Viszont annyira hiányozna a jelenléte, hogy emellett eltörpülne a visszakapott szabadságom jelentősége. És ha valaki tud segíteni akkor az ő. Mert egyedül ebből nem mászok ki.
Na akkor mi legyen? Főzök ebédet.
