Mickael reggel (hajnal?) 5 körül ért haza. Nem volt erőm jelezni, hogy észleltem. Hallottam amint megy a konyhába. A celofáncsörgésből arra következtettem megtalálta a csokikrémes tekercset.
Hagytam aludni. Olvasgattam a napfényben. A drága álmos arccal jött puszit adni délután 1 körül. Körülbelül még egy óráig tartott míg hozzá lehetett szólni legalábbis ha az ember választ is várt. De édes volt, mosolygott meg minden csak épp nyitott szemmel aludt :)
Csináltunk Milánóit. A konyhában minden egyes alkalommal összekapunk. Máshogy mosogatunk, más módon főzünk, más ütemben... És természetesen mindkettőnk meg van győződve, hogy az egyetlen lehetséges mód, az ahogy ő maga csinálja. Most jobb napjaim vannak úgyhogy vicces csipkelődésről van szó és egymás karjaiban végezzük saját magunkon nevetve. De a rossz napjaimon durvább kimenetelűek a csipkelődések.
A spagetti felidézte bennem az eddigi spagettiket amiket férfi társaságban fogyasztottam el. A spagettievés nagy lépés. Intim dolog mások előtt enni. Még intimebb tésztát enni mások előtt. Hát még paradicsomos tésztát. Mickael piszok jól szórakozott rajtam. Nem az én hibám, anyu mindig összetördelte a tésztát. :) Életemben nem kellett méternyi tésztaszörnyekkel megbirkóznom. El kell ismernem, hogy ez volt az eddigi legjobb Milánói amit ettem. Persze közrejátszhat, hogy Franciaországban vagyunk. Még a legolcsóbb alapanyag is jobb mint Magyarországon a legdrágább.
Mindezek ellenére honvágyam van. Elmagyaráztam Mickaelnek hogy néz ki nálunk egy lusta szombat. Röviden: döglés, kaja, idióta sorozatok, takaró, még több kaja, VIP buli.
